Író leszek? Meglehet. Jelenleg olvasó vagyok.

Olvasom a könyvet, izgalmasan bonyolódik bennem a történet és a szereplők önmagukat nevezik el. Még semmi sem biztos, ismerkedem velük. Lényegében önálló életre keltek - bennem. A könyv pedig eszközöket ad a kezembe. Mintha kaptam volna egy doboz színes ceruzát és már csak választanom kell.

S én épp a szigorú szerkesztő szerepére vágyom. Aki rendre utasítja csapongó képzeletem, s végre megír egy vázlatot.

Ehelyett viszont álmodom. Mesét és érzést. Vajon milyen érzés lesz meglátni a könyvem, ahogyan valaki más olvassa a metrón? S már látom a borítón a képet. Ma megkérdezem, megkaphatom-e... szeretném.

Kavargó. Ez a legjobb szó arra, amit most érzek. Az egész történet kavarog bennem és átjárja lényemet. Érzem a főszereplőm fájdalmát, örömét és elkeseredettségét is, mely reménnyel párosul. Belém marnak a mellékszereplőim mondatai és örömmel oldódom fel a végén.

Más nem történik, csak a történet ízét ízlelgetem. Kavarog és hamarosan eljön az a pillanat, amikor már csak írnom kell. Bátran és kötetlenül, hogy a végén egy szigorú szerkesztő tollával rendet tegyek az egészben.

Mit érzek most? Olyan, mint a szerelem. Fojtogat és gombócokat termel bennem, amik mind a feloldást várják. S azonnal elsimulnak, ha elképzelem a könyv borítóját, ha látom a képet, amit szeretnék. Még nem szóltam a fotóművésznek. Pedig a kedvenc képem tőle. S tökéletesen kifejezi azt, amit most érzek.

Azt hiszem jelenleg többet gondolkozom az írásról, mint amennyi időt arra szánnék, hogy papírra vessek bármit is. A könyvet olvasom és minden fejezet helyére tesz bennem valamit.

Már tudom milyen lesz a történet. Csak meg kell tanulnom, hogyan kell megírni. Hát nem egyszerű?! Nem...

Az időbeosztásomon kellene dolgozom és találnom öt olyan órát a héten, amikor csak az írással foglalkozom. Ennek öt külön alkalomnak kellene lennie, s mindegyiknek legalább egy órásnak...

Ezt a feladatot a jövő hétre halasztom. Ezen a héten az írásról gondolkozom és kevesebbet írok valójában. A regényem témája annyira bennem van, hogy tegnap este nevet kaptak a főszereplők. A női főszereplő Lara lett, a két férfi pedig Paul és Chris. Vagyis inkább Kristóf. Persze a Chris jobban illik majd a fellengzős személyiségéhez.

A történet. Állatira nem érdeklem én. Az én érzéseim és az én világom. Csak a sztori. Egy jól megírt, magával ragadó, eseménydús sztori. Ahol ugyan megjelenhetnek belőlem apró morzsák - hiszen mégis én írom - de akkor sem érdeklem.

Szörnyű ezt belátni, de benne van a könyvben. S ha belegondolok, engem sem érdekelt soha az író életrajza. Inkább az, hogy nekem mit jelent az az írás (vers, novella, regény vagy akármi), amit éppen olvasok.

Olyan érzés, mintha meg kellene fordítanom énközpontú világképemet, s én magam kikerülnék egy pillanatra a saját világomból. Engem vajon érdekel? Milyen ez a világ? Milyen a történet? Mennyire izgalmas? Kell egyáltalán az izgalom? Naná. Attól lebilincselő a sztori.

Nem könnyű művészet az írók szóbűvölete. Egyre inkább úgy gondolom, hogy eme társaság közelebb áll a varázslókhoz, mint David Copperfield.

Sebaj. Azért én belevágok. Ha ez kell nektek, kedves leendő olvasóim, megkapjátok. Egy izgalmas, olvasmányos történetet. S remélem tetszeni fog. Vagy sírtok rajta. Vagy amit csak akartok.

Napok. Mondhatni lassan hetek óta keresem, gyűjtöm, jegyzetelem a témákat. Vajon miből lehetne egy történet? Vajon miről írnék a legszívesebben?

Egyetlen történet kavarog bennem. Egyetlen mese. A címe: Kavargó. Ki akarom írni magamból. Ha kiírom, akkor talán könnyebb lesz. Talán a gondolataim nem kavarognak oly sokat. Egy fiatal nőről szól, aki egy viharos szerelemből próbál kigyógyulni. A szerelem viszont rabul ejtette a lelkét. A teste már elhagyta és az esze is tudja, hogy ez a legjobb döntés. A lelke viszont nem hagyja nyugodni és a gondolatai visszatérnek szerelméhez.

Mi lesz a vége? Még magam sem tudom. Lehet drámai és lehet holivúdi is. Ma inkább a boldog végre szavaznék. Viszont azt hiszem itt az ideje egy újabb fejezetet olvasnom a könyvből.

"A testem megcsalt, az eszem elhagyott Téged. A lelkem viszont a Tiéd. Úgy tűnik örökre."

Nagy lecke következik. Egy pillanatra, mely már egy hete tart, megtorpantam. Ötletelni kellene. Leírni tíz olyan ötletet, amelyből akár egy izgalmas történet is születhet. Ez a feladat és én nem olvastam tovább a könyvet, pedig az azt követő sorokban ott a segítség, melyért folyamatosan kiáltok.

Tekints íróként a világra! Fogj egy füzetet és jegyezz fel mindent, ami épp eszedbe jut! Mindegy, hogy kicsiny apróság vagy valami monumentális őrület. Mindent. Ugyanis képtelenség emlékezni később mindenre. Pénteken mondtam valamit a barátnőmnek, amire azt mondta, hogy erről kellene írnom. A baj az, hogy elfelejtettem mi volt az a mondat... ha lett volna egy apró füzetem... Holnap beszerzek egyet. Egy egészen kicsit, ami befér a retikülömbe.

A fejezet leghasznosabb tanulsága számomra, hogy olyan történetet kell írni, ami egy vadidegent is érdekel. És ezt az idegent egyáltalán nem érdeklem én, vagy az én életem vagy megfigyeléseim - csak a történet. Egy remekül megfogalmazott, szórakoztató, elgondolkoztató történet.

A következő napokban ezen fogok dolgozni és megpróbálok íróként tekinteni a világunkra - és észrevenni a mindenütt heverő ötleteket.

Kiegészítés: Megvettem a füzetet és innentől része a retikülömnek.

Ma a műfajokról olvastam. Határozottan a novella tetszik nekem, de még inkább a pillanatpróza - leginkább a frappáns rövidsége (1-2 oldal) terjedelme miatt.

Pillanatpróza. Jól hangzik. Ilyeneket kellene írnom.

Természetesen a könyv végén lévő írást (Raymond Carver: "Katedrális") elolvastam és nagyon jónak találom. Kíváncsi leszek milyen összefüggésben találkozom ezzel a (tan)könyvben.

"Válassza ki kedvenc prózai művét. Fogalmazza meg egyetlen mondatban, miért okoz szerez örömet (a könyvben rosszul van... bánatot okozunk és örömet szerzünk) az olvasása. Sorolja fel a szöveg azon tulajdonságait, melyek révén a szerző elérte ezt a hatást. Nincs szükség szóvirágokra (...) itt egyszerűen a varázslat forrását igyekszik megragadni"

(Nehéz feladat, hiszen annyi nagy kedvenc regényem van! )

Robert Merle: Malevil

Izgalmas, nagyszerű szereplők és kapcsolatok.

Könnyen olvasható, részletes leírások, párbeszédek.

Ennyi. Mára. Ha eszembe jut még valami, akkor kiegészítem.

"Minden, ami egy jó novellához és regényhez kell".

Akkor bizony nekem is ez kell! S ezzel megvettem. Napokig kerestem, majd egy kis - mondhatni plázában eldugott - könyvesboltban leporolták nekem. Már a lapjai is megsárgultak, annyit várt rám, hogy megtaláljam. Pedig nem is olyan régi... a tavalyi évben nyomták - tankönyv papírra. Igazi tankönyvszag. Sehol egy színes kép, csak az alig fénylő borító, mindenütt szöveg és... feladat!

Egyszer azt olvastam egy horoszkópban, hogy az ikrek jegyűek mindig a könyv végét olvassák el először. Elszégyelltem magam. Mint akit csintalanságon kaptak a szülei. Így van. Mindig a könyv végével kezdem. Csak öt sort. Akkor is, ha nem értem. Csak az utolsó mondatot... alkudozom állandóan - magammal.

Ez a könyv megváltás. Itt ugyanis a végén van az első olvasnivaló! Raymond Carver Katedrális című novellája. Az első lap alján már figyelmeztet az író, hogy többször is hivatkozik ezekre az oldalakra. Végre! Legálisan beleélhetem magam az utolsó mondatokba, majd elkezdhetem megtanulni ezt a remek mesterséget. Hiszem, hogy az írás az. S akinek a kitartás adott és hajlandó energiát fektetni a tanulásba, az sok hasznos dolgot megtanulhat. A többi pedig? Tehetség. Vagy csak szerencse. Bízom a szerencsémben. Mint mindig.